Ellen azt ajánlja, hogy mindenki nézze meg a filmet, és döntse el, tetszik-e neki, utána otthon hallgassa meg Winehouse számait. A kettő ugyanis két teljesen különböző dolog. A Back to Black az énekesnő életének egy bizonyos olvasata szeretne lenni, róla szól, nem pedig a hangjáról. Egy életrajzi filmnek nem az a dolga, hogy minden tekintetben reprodukálja az adott személyt, hanem az, hogy elmesélje történetét, érzékeltesse, milyen ember volt, és ha megoldható, még bemutassa azt a kort is, amelyben élt. Ebből a szempontból pedig édesmindegy, hogy Abela hangját autotune-nal mennyire sikerül addig-addig varázsolni, hogy tökéletesen úgy rezonáljon, mintha Amy-é lenne. Winehouse egyedi és megismételhetetlen jelenség volt, hangsúlyozza Ellen, ezért a film alkotói óriási hibát követtek volna, ha azt tűzik ki célul, hogy előállítsák a vele mindenben azonos klónját: lehetetlen valakit molekuláról molekulára lemásolni, legalábbis mozgóképen.

Az újságíró  felveti azt a kérdést is, miért pont az énekesekről szóló életrajzi filmekbe kötnek bele rendszeresen, azon lamentálva, hogy a színész hangja nem is úgy rezeg, ahogyan kellene. Bezzeg a festőkről szóló filmeket nem kritizálják azzal, hogy Picasso vagy Pollock nem is így keverte a színeket vagy huzigálta a vonalakat, és legutóbb Annette Beninget sem támadták azzal, hogy az általa alakított hatvanéves bajnok ilyen béna karcsapásokkal biztosan nem úszott volna el két és fél nap alatt Kubától Floridáig (a Nyad című filmről van szó).

A szerző tisztelettel arra kéri a Back to Black leendő nézőit, ne annak alapján ítéljék meg a filmet, hogy Abela tud-e tökéletesen úgy énekelni, mint Winehouse (nyilván nem tudhat, még a számítógép segítségével sem), hanem hogy alakítása révén életre kel-e a vásznon az a fiatalon elemésztődött őstehetség, aki Amy volt.

Fotó: 2024 Focus Features, LLC.