A skót művész a covid időszaka alatt vált szupersztárrá: amikor újra elkezdett koncertezni, akkor konstatálta, mekkorát nőtt közönsége, és hogy mindenki kívülről fújja a dalait. A Divinely Uninspired To A Hellish Extent óriási sikere után borzasztóan nagy volt rajta a nyomás – erről pedig sokat és őszintén mesél a róla készült, How I’m Feeling Now című netflixes dokumentumfilmben is. Ahogyan arról is, milyen nehéz volt a döntés, amikor válaszút elé állt új lemezét illetően. Választania kellett, hogy a legtöbb előadóhoz hasonlóan egy teljesen új hangzást alakít-e ki, vagy megmarad a jól bevált receptnél, kockáztatva ezzel azt, hogy esetleg nem tartják elég eredetinek, és megújulásra képesnek. Ő végül mégis az utóbbi mellett tette le a voksát: ugyanazzal a csapattal dolgozott együtt Broken By Desire To Be Heavenly Sent című anyagán, mint első albumán.

Természetesen nem a debüt lemez pontos mását kaptuk, hanem szép számmal találunk újdonságokat is. Az egyik elsőként megjelent kislemez, a Forget Me talán a valaha készült legpörgősebb Lewis Capaldi-dal; hozzá pedig elkészült minden idők egyik legviccesebb klipje, ami a Wham! Club Tropicana című videóját követi kockáról kockára, csak éppen George Michael helyett Capaldi főszereplésével. A Heavenly Kind Of State Of Mind a 2000-es évek amerikai pop-rock dalainak emlékét hozza vissza, a Leave Me Slowly pedig egy valódi, ’80-as évek beli ballada, modern köntösben, emlékezetes gitárszólóval. A Pointless szívszorító sorai és refrénje, és a How I’m Feeling Now öniróniája azért hozzák azt a hangulatot, ami miatt a fiatal énekes-dalszerző ekkora rajongótábort tudhat magáénak a világ minden táján.

Lewis Capaldit talán őszintesége hozza legközelebb közönségéhez: közösségimédia-felületein mindig kendőzetlenül (olykor szó szerint is) vall nem csak örömeiről, de aktuális lelkiállapotáról és problémáiról is. Itt osztotta meg például először nagy nyilvánosság előtt azt is, hogy Tourette-szindrómával küzd.